Van egy Antonioni film, amit nagyon szeretek, különösen egy jelenete, képe miatt. „A foglalkozása riporter“-ben a film végén a főhős, aki amúgy fényképeket kattingat – lefekszik az ágyra, s ebből az also perspektívából figyeli az ablakot, s az előtte lengő függöny rojtjait. A fény és a szél kivételével, „egy szálló porszem el nem hibbant“, tökéletes médium a létezésre vonatkozólag. Az ablak, a függöny, a létezés valódi keretei, melyek a szemhatár kijelölésével megszabják lelkünk mélységét is – a durva utalás a nem látható, ezért csak érezhető, megsejthető világáról is. Ennek a szerves világnak textúrájába szép lassan belecsorog helyhez kötött sorsunk, mivel szemben a tárgyak valóban közömbösek, ahogy ezt néma tanúságtevőknél el is várható.

 Vedres Ági fotóin hiába rendeződik síkba minden szín és forma, állandó érzés bennünk, hogy valami előtt állunk, s a kép mögött is van valami, mégha az Sartre-al mondva, a semmi, ami semmi.

 Minden üres és konkrét, tárgyszerű jellege ellenére – ezek misztikus látványok. David Lynch, – hogy egy másik filmest is mondjak, a Twin Peaks-ben, vagy a Kékbársony-ban, emögé a textúra mögé rejti a gonoszt. Áginál nem tudni, miféle női megfontolásbol, vagyis miféle női ösztönből szólnak, egymás függvényeivé. A lámpabúra, a széktámla, a városi fények, üveg, de a költészetben, a vizualitásban, a kommunikációban pont az a specifikus, hogy a köztük lévő viszony, a függvény, az esetlegessel szemben, pont egyedi, szuperindividuális, még akkor is, ha a tárgyak részleteit már ezerszer láttuk.

 Nem kerülgetném a forró kását, maga Vedres Ági a titokzatos idegen a saját képein belül, mintha lenne egy a szívtől független belső ipari kamera, bizonyos életdarabkák esetében rögzít, exponál, Ági meg ártatlanul széttárja kezét, nem tehetek róla, igaz, hogy miattam lett ilyen a világ, ahogy mutatom, de Nektek is szükségetek van rá.

Tipikus lyrikus vonás, alanyi költészet a fotó tárgyias objektivizmusával. Ez így szörnyű, másképp – nekem ez költészet, ahogy az asszociáció is költői kép, ha hagyunk belőle magunkból valamit.

Ági sokat hagy maga mögött. Történés előtti és utáni állapotokat, aminek nyugvópontja a falon függő kép. A színek és a foltok álomszerűen, onorikusan világítanak. Mintha ez a padlószőnyeg, csempedarab, drapéria lenne az oka annak, ami óhatatlanul bekövetkezik, igaz fogalmunk sincs, hogy tulajdonképpen, mi a csoda is, amire várunk. Rossz érzéseim vannak. Máskor meg jó.

 Ebben az értelemben az egész velünk szemben álló világ egy labirintus, az iránytű, a fonál, saját kiváncsiságunk, amely lehet halálos, s mennyeien édes, bűnösen ártatlan.

Ahogy én például Ágit megismertem képmutatás nélkül.

Budapest, 2008. december 9.

Bakáts Tibor Settenkedő