B E R L I N   F E L E T T   A Z   É G

Berlin felett az ég világoskék. Pedig Vedres Áginak ezen a fényképén is éj látható, akár az összes többin, mély berlini éj, e kiállítás címe itt is igaz. Csakhogy Ági éje most épp ilyen, ilyennek akarja, ilyen meglepőnek. Mert nappal és éjszaka akár felcserélhető nála. Mert az NDK hajdani tévétornya, amelynek csúcsgömbjében a keletnémet emberek hosszú, keserves évtizedeken át azért tolongtak, hogy legalább átlássanak egy kicsit az irigyelt, fénylő, csillogó, szabad Nyugatberlinbe, ezúttal fénylő, csillogó, szinte Eiffel torony lett maga is. Alul a sátorszerű színpad, néhány autó, a fák árnyéka aluszik, de az ég világoskék Berlin felett. És nem azért, mert Vedres következetesen, mindig absque mico fotózik, (ahogy e latin szavak tanúsága szerint már az ókori rómaiak is fényképeztek), azaz vaku nélkül, hanem mert itt épp ilyen eget akar látni, láttatni, és akaratát úgy követi masinája, akárcsak festőt az ecsetje.

Másik kép: nemtudomholi sikátor, benne egy pattogatott kukorica-árusa nélkül árválkodó pattogatott kukoricás kocsi. Vasrács, lépcsősor, köztük fénylő ajtónyílás. Persze sejtem hova tűnt emberünk, de e látvány előtt, amely nem ereszt, egyre inkább abba élem bele magam, hogy angyal állt a kornfléksszel teli kétkerekű doboz mögött, aki elrepült innen Berlin világoskék egébe, mert Wim Venders híres filmje óta tudja, hogy ott van dolga. Hát persze, hogy nincs itt. A két fotó összeér nálam.

És akkor mit szóljunk ahhoz a szívszorítóan gyönyörű képhez, mely egy hotelszobát ábrázol, mit ábrázol, telít meg embermeleggel, láthatatlan lehelettel és nem hallható csenddel anélkül, hogy ember megjelenne e fotográfián. Azaz mégis megjelenik: a nyitott tévékészülék képernyőjén, az állólámpa alatti asztalkára hajigált tárgyak ujjlenyomataiban, talán a balkont elválasztó két súlyos függöny mögött, vagy e balkon mellvédje fölött látható kékhegyes, kéköblös, kékeges távoli tájban bóklászhat valaki, abban a tájban, amely kísérteties klónja a Mona Lisa hátterének. Leonardo és Vedres Ági? Miért ne kerülhetnének egymás közelébe? Semilyen tabu nem tiltja egymástól távolinak tűnő dolgok, emberi lények váratlan találkozását, sőt a csillagászat, a Galaxis legújabb fotói - amelyeket Ági ugyanolyan szenvedélyesen tanulmányoz, mint jómagam - még megdöbbentőbb, eddig elképzelhetetlen találkozásokról, egybeolvadásokról számolnak be. És hát igen, valahol a monalisás égben távol megint angyalszárnysuhogást hallucinálok…

Ám Vedres Áginak csontfekete éjszakai ege is van. Benne utcai lámpaoszlopon trónoló lámpabúra játssza el a holdat, olyan kitűnően, hogy a szépen nyírt, mélyzöld, vaskos bokorkerítés felett kikandikáló épületrész veszi a lapot, és ő meg a holdsütötteséget játssza el tökéletesen, és ha még ez sem elég, egy ezüstszínű nosztalgiadizájnú autó is áll a lámpa alatt szintén diszkréten visszacsillantva az álhold fényét. Mind ez, mind az előzőleg felvázoltak is remek fotók. Nagy érzelmi töltésük, melyet pontos, minden esetlegességet, sallangot elvető kompozíció fokoz szuggesztívvé nem enged továbblépni minket, foglyul ejt látványuk. Egy erős tehetség erős fotográfiái. A többire, a töményen válogatott valamennyi képre igaz ez. És ha eddig Vedres Ági éjszakai egeit bámultuk, itt van mindjárt egy éjszakai föld, vagy, hogy megint filmcímet idézzek: éjszaka a földön. A szürke utcára, a mozdulatlan éjszakai autókra, néhány lárvapici emberre majdnem függőlegesen szegeződik le a kamera. E háttérbe szinte belehasít a fehéren világító főszereplő, az ablaktól szinte a földig lenyúló, vad perspektívájú "hotel" felirat, mint valami hatalmas felkiáltójel. Az e és az el betű fordítva, tükörképben áll, a fényfelirat visszája ugyanúgy belekiált a dermedt éjszakába, mint előoldala. Akár egy horror-film pillanata is lehetne, eddig mély érzéseiről valló művészünk ezúttal humoráról, drámai érzékéről tanúskodik. Merthogy Vedres Áginak több arca is van.

Ezt a tárlatot fogjuk fel tehát tömény fotó-blogjának, az éj ürügyén teste-lelke állapotfelmérésének és elénktárásának. Olyan szinten teszi ezt, hogy valamennyien átéljük, amit ől, az éjszaka hídja tökéletesen működik közöttünk. Ennyit most az itt látható munkákról és a böhöm nagy fotóapparátot hurcolászó Az Éj Királynőjéről, Vedres Ágiról, akinek kiállítását szeretettel megnyitom.  Nem véletlen, hogy amíg ezeket a sorokat írom Björköt hallgatom. Éj van…

2008. október 11.                                                                                   Kemény György